A nem tudható tapasztalata a coachingban coachoknok és mindenki másnak
Mi a jelentősége a nem tudható tapasztalatával jelen lenni a coachnak a coaching folyamatban? És ha már megvan ez a tapasztalása a coachnak, akkor vajon a coaching folyamaton kívül, vagyis a hétköznapi életben is tud-e élni ezzel a tapasztalással? Figyelem! Sajátélmény következik.
Ne akard tudni, mi kell a másiknak!
Valószínű nem én leszek az első coach, aki új narratívába foglalja kezdő coachként megélt tapasztalatait. Amikor el kezdtem gyakorló üléseket tartani, mindig izgultam, vajon milyen témát hoz az ügyfél, hogyan fogom őt átsegíteni a problémáján. Honnan tudom majd, mi lesz a következő kérdés vagy beavatkozás, ami előrébb viszi az ügyfelet abban, amiért idejött hozzám. Akkoriban túl sokat gondolkodtam, szerettem volna jól coacholni és persze elégedett ügyfeleket magam mögött tudni. Már akkoriban megkaptam a kérdést tapasztaltabb coachoktól, miért akarom jobban tudni a másiknál?
Ilyen és ehhez hasonló érzések és gondolatok miatt járnak a coachok is szupervízióba, ahogy tettem én is azzal a céllal, hogy felismerjem a saját automatikus működéseim, azokra kellő távolságból rá tudjak nézni, le tudjam választani automatizmusaimat a coaching folyamatról, hogy láthatóvá váljon az az irány, amire a legjobb tudásom szerint az ügyfelem előre mozdítja. Amint a coach megtisztítja a tudatát a saját hozott dolgaitól, tisztán fogja látni a coachee –ügyfél- hozott dolgait, vagyis a problémát generáló gondolatokat, érzéseket, viselkedéseket és berögzült mintázatokat. Konkrét szupervíziós esetem visszautalva azon dolgoztam, hogy vagyok én azzal, hogy úgy üljek ott az ügyféllel, hogy nem tudom mi lesz, nem tudom, mit fogok kérdezni, hanem csak lesz majd egy ötletem, amit kipróbálok és az majd elviszi valamilyen irányba a folyamatot. Automatikusan, észrevétlenül mindig bekapcsolt egy minta, hogy korábban mindig minden annyira kiszámítható volt –mérnöknek tanultan-, és az emberi beszélgetésekben minden annyira kiszámíthatatlan. Ez bennem feszültséget okozott. Továbbá mindenképpen elégedett ügyfeleket szerettem volna útjukra bocsájtani, ez pedig a mélyről gyökerező megfelelési kényszeremből adódott, amire már rég úgy tekintettem, hogy ezen túlléptem. És még sorolhatnám. A szupervízióba járás egy nagyon fontos rutin a coachok életében, hiszen hogyan is tudnánk a másik tudatosságát emelni, ha mi segítőnek mondott szakemberek beragadunk egy tudatállapotban, ami akadályoz a tisztánlátásban, hogy pontosan az ügyfél témáját lássuk torzítás nélkül, és nem fordulunk olyan szakemberhez, aki –nagy valószínűséggel- egy nálunk letisztultabb tudatossággal segít minket a saját beragadásainkból kiszabadulni.
Meditációs gyakorlással a nem-tudható megtapasztalásáig
Azonban lassan több, mint egy éve eljött az a pont az életemben, amikor akármennyi szupervízió és ügyfélként eltöltött coaching folyamat ellenére is túlgondolkododtam a saját problémáim, mindenáron tisztulást vártam a tudatomtól és az agyam kapacitása, mint egy számítógép processzora túlterhelődött. Ekkor fordultam egy meditációs közösséghez, aminek a mai napig aktív tagja vagyok. Az, hogy pont a zen ösvénynél kötöttem ki, mondhatjuk a véletlennek, vagy hitem szerint egy karmikus fordulatnak. Az, hogy hogyan lehet tiszta tudattal jelen lenni a pillanatban, az egy tapasztalás, amit ennek az útnak köszönhetek. Habár meditációs gyakorlással indult, hogy elmémet lecsendesítsem és kiszabadítsam magam a szorongásaimból, egy ponton átváltozott egy úttá, amit már szavakba nem tudok önteni. Szerencsére Dharma mestereim nagyon artikuláltan meg tudják fogalmazni az önmeghaladás útjának természetét és gyakorlatba ültethető formáit még úgy is, hogy a szavak leíró jellege sokszor torzítja a valódi tapasztalati élményt. Igen, sokszor nem érthető első hallásra, mert szükséges hozzá az a tapasztalás, ami után már világos lesz a mondanivaló, de ez a tapasztalás viszont csak munkával érhető el, ami a meditációs gyakorlás (hacsak valaki nem Buddha tudattal született, de erről ne engem kérdezzetek J ). Az írásom végére becsatolok egy részletet Chong an Sunim egyik Dharma beszédéből, ami a nem tudható tapasztalásáról szól. Számomra ez a tapasztalás hozta meg azt a minőséget az életemben, ami miatt már nem válik ketté a coach és a nem coach identitásom. Ahogy a GROW Csoportban eltöltött egy éves coachképzés után is azt érzetem, coachnak lenni számomra nem más, mint egy emberi magatartás, etika, ahogy bánunk egymással, a meditációs gyakorlás ugyanezt az élményt hozta meg egy sokkal zsigereimbe ültetett szinten. Ugyanis a gyakorlással a gondolkodás előtt állapothoz tudtam visszatérni, ahol még nem hozok létre semmit, se gondolatot, se véleményt, se érzést. Ez a "nem tudom" állapot. Ha ez a pont zsigeri szinten megvan, akkor minden világossá válik. Kristálytisztán meglátom a saját érzékelésemet a valóságról. És ha kitartó gyakorlás következtében egyre sűrűbben tudok az energetikai középpontomban –tantien- maradni megtartva a nem tudhatót, akkor kristály tisztán meglátom a másiknak a valóságról alkotott képét, az ő szubjektív valóságát, ahol ő komfortosan érzi magát, ahol ő elvan akadva, ahol ugyanazokat a köröket futja újra meg újra.
Tartsd meg a nem-tudhatót, ismerd fel helyesen a szituációt és cselekedj helyesen
És miért jó ez nekünk coachoknak, hogy létre tudunk hozni egy tiszta teret, amiben minden a maga önvalójában látszik? Hiszen az ég kék, a fű zöld még akkor is, ha köd borítja az eget vagy hó födi a talajt. Mert ha képesek vagyunk tisztán tartani a pillanatot, akkor képesek leszünk helyesen felismerni a szituációt és helyesen cselekedni anélkül, hogy azon agyalnánk vagy izgulnánk, itt most mit is kellene tenni. A coaching folyamatra lefordítva képesek leszünk meglátni, hogyan avatkozzunk be úgy, hogy az a másikat egy kicsit kimozdítsa az ő saját szubjektív valóságából, ahol az elakadásait észleli egészen a tanulási zónába, de még nem a pánik zónába. Ismerek olyan segítő szakembereket, akik zseniálisan rálátnak a másik működésére, de számomra túlságosan konfrontatív módon jeleznek vissza, ami nagy valószínűséggel a pánik zónába dobja a másikat. És ez néha beválik, de néha nem. Ken Wilber által méltán népszerűvé vált integrál szemlélet szerint, ha valaki képes párhuzamosan a saját személyiség struktúráján, felnövésén dolgozni pl. terápiában, önismereti folyamatban és ugyanakkor képes az önmeghaladás útját járni, ahol folyamatosan engedi el ragaszkodását az addig ismert identitásához –személyiségéhez-, akkor a tudatosság egy olyan szintjére kerülhet, ahol pontosan látja, a tudatosságnak ki milyen szintjén áll és egy ponton összeáll neki a nagyobb kép, vagyis mindenkinek igaza van a maga szintjén. Véleményem szerint a jó segítő szakember képes mindenkinek a saját valóságérzékeléséhez kapcsolódni, ott bizalmat építeni majd a megfelelő intervenciós –beavatkozási- technikával előre mozdítani az illető tudatosságát magáról, így a világról. Egy ilyen minőségű segítő kapcsolatban pedig bizony szemléletformáló ereje van. Nekem az integrál szemlélet Dr. Daubner Béla pszichiáter, pszichoterapeuta tanításaiból vált világossá és a meditációs gyakorlás hozta meg azt az "aha" élményt, amit az integrál szemlélet nekem jelent. De a napokban részt vehettem Dr. Buda László pszichiáter, pszichoterapeuta előadásán is az Európai Mentoring és Coaching Szövetség (EMCC) szervezésében, ahol ő is hasonló tapasztalásokat osztott meg. Aztán lehet hogy tévedek, jelen tudatosságomból ezt tapasztalom.
Végül egy idézettel búcsúznék Szung Szán mester (Szung Szán, 2022) tanításaiból:
"A nem-tudható a kezdőpontod. Ha megtapasztalod a kezdőpontot, akkor a látásod, a hallásod, a szaglásod –minden tiszta lesz.
Az emberek sokféleképpen nevezik ezt: Buddhának, Istennek, valódi természetnek, abszolútnak, tudatosságnak, vagy bármi másnak!
A valódi kezdőpont azonban a gondolkodás előtti tudat. A gondolkodás előtt nincsen beszéd, és nincsenek szavak.
Ennek a tudatnak nincs neve. Az olyan megnevezéseket, mint "tudat", "Buddha", "Isten" csupán az emberek hozták létre."
Szeretettel,
Zsuzsi
Forrás:
Szung Szán, Fénypontok, fordította Erdődy Péter, 2022.
Link: https://fb.watch/kJuG0ABbNO/