És megint átléptem a komfort zónám!
A kezdeti kíváncsiság
Mindig is kíváncsi jellem voltam. Ez az én élettörténetemre vetítve egy nagyon hasznos tulajdonságnak bizonyult, szerencsére gyerekorom óta végigkísér és segített áttörni a falakat az éppen aktuális világképemről. Később segített az énképemet is teljesen újrarendezni. Én úgy fogalmazok, hogy "agymosás áldozata lettem egészen 33 éves koromig", de a számomra megfelelő terápiás módszerekkel sikerült öntudatomra ébrednem. Ez számomra is erősen hangzik, de amikor el kezdtem megkérdőjelezni a magamról alkotott képet, olyan mély szakadékot véltem felfedezni a korábbi gondolkodási-, viselkedési mintáim és a valóban ÉRZÉKELT, megfigyelt és tudatosított gondolkodásom és viselkedésem között, hogy ezt találtam a legmegfelelőbb kifejezésnek a saját érzékelési skálámban. Persze a kíváncsiság önmagában nem elég, mert lehetek kíváncsi, ha mindeközben rettegek, hogy valami olyanra nyissak, ami ismeretlen, vagyis rettegek a komfortzónám elhagyásától.
Pszichológiai megközelítés
A pozitív pszichológián, azaz a benned rejlő lehetőségek kiaknázásán túl a Gestalt alapú pszichológiai megközelítés közel áll hozzám, amikor arról van szó, hogy lássunk rá saját határainkra, hogyan tágítsuk vagy hogyan fogadjuk el saját korlátainkat és ezzel együtt mégis teljes életet tudjunk élni. A tranzakcióanalízis pedig segített rálátni a gyerekkorból hozott mintázataimra. A Gestalt megközelítésre egy példa; nem mindenkinek kell felsővezetőnek lenni vagy éppen olimpiai bajnoknak. Én 19 éves koromig versenysportoló voltam, kajakoztam és eveztem. Voltak olyan vágyaim, hogy ki szeretnék kijutni az olimpiára egyszer, de mérlegelve az odavezető utat letettem róla és nyugodt szívvel léptem tovább életem ezen szakaszán az egyetemi tanulmányaimra koncentrálva inkább. Ennek ellenpéldája, amikor a négyéves Abu Dhabiban töltött munkaviszonyom alatt elhatároztam, hogy elvégzek egy MBA képzést. A cél az volt, hogy képezzem magam valami olyan irányba, ami illeszkedik korábbi munkatapasztalatomhoz és támogatja azt a távolabbi célt, amit akkor elképzeltem magamnak (vagyis hogy egyszer felsővezető leszek, de ez a célom is időközben változott). Attól féltem, hogy nem fogom bírni a tanulást és megterhelést a munka mellett, nem lesz szabadidőm, amit a barátaimmal tölthetek. Azonban akkoriban a cél egyértelmű volt. Úgy éreztem, a képességeimet reálisan mértem fel, ezért kialakítottam egy olyan időrendet a hétköznapjaimban, ami a munkára, barátokra és tanulásra is elegendő volt. Mostani érettségemmel már azt mondom, hogy nem szeretnék felsővezető lenni és maximum a tanulásra való képességemet mértem fel reálisan abban az időben. A kompetenciáim és a saját személyiségjegyeimet egy vezetői pozícióra nem hinném...
Az személyiségünk alakulását a környezetünk is befolyásolja, ide értve a szülői és társadalmi mintázatot, nevelést és a közvetlen környezetünk visszajelzéseit is főleg gyerekkorban, amikor még nem feltétlen vagyunk tisztában önmagunkkal és mindent vakon benyelünk. Nekem a komfort zónám elhagyása két aspektusban jelenik meg: megkérdőjelezni a világról alkotott képem és felfedezni a saját képességeim határait (érzékelés, társas készségek, érdeklődési irányok, szakmai képességek, kreatív és egyéb készségek stb). Mindkettő változása hatással van a másikra.
A társadalmi és szociális világomról alkotott képem lebomlása
A világról alkotott képem többször is megkérdőjeleződött. Ahogy korábban említettem, a kíváncsiságon túl szükség volt a kritikus gondolkozás képességére, hogy meg merjem kérdőjelezni a számomra hitelesnek hitt személyek véleményét. Ide tartoztak a szüleim és a 90'-es években megélt oktatási rendszer sajátosságát, ami szerint az volt a helyes életpálya, ha valaki egyetemre megy, szerez egy jó diplomát, utána jólfizető munkahelye lesz. De mindenképp legyen jó lexikális tudásod, ami majd jó lesz valamire. Mivel nekem mindig könnyen ment a tanulás, így nem sok elakadásba ütköztem, kvázi meg se kérdőjeleztem, hogy lehetne máshogy is csinálni. Ez a minta alapján alkottam véleményt is az emberekről: aki jó sokat tanult és diplomát szerez, az előrébb jut, aki nem, az kevesebb. Borzasztó ezt így leírni, de nagyon sokan gondolkoznak így, amit láttam a környezetemben, beleérte a fiatalkori önmagamat is. Ez a szemlélet az Abu Dhabiban töltött évek alatt kezdett megváltozni, amikor el kezdtem meglátni az emberek emberi oldalát is, de ez a felismerés és valódi ÁTÉRZÉS az egyéni terápiás foglalkozásom utáni két és fél évben gyökeresedett meg bennem. Ez egy nehéz időszak volt számomra, amikor meg kellett kérdőjelezni önmagam, de felszabadító is egyben, hogy erre sikerült rálátnom és végre az érzések szintjén tudtam megfigyelni magam és kapcsolataimat. Azóta csak és kizárólag az embert próbálom meglátni elsőnek valakiben egy dialógus során, és azoknak az embereknek a társaságát keresem, akik oda tudnak rám figyelni, mint ember. Minden más csak sallang. Nincs bennem rossz érzés a szüleimmel kapcsolatban most már, ők is hozott mintával dolgoztak. Én is beleszülettem egy adott társadalmi és szociális helyzetben, a saját életemért viszont már én vagyok a felelős, hogy változtassak, járjak utána a dolgoknak, és minden nap ezt a felelősségvállalásomat erősítem a meghozott döntéseimmel.
Kulturális sztereotípiák lebomlása
A világról alkotott képem gyökeresen megváltozott, amikor négy évet töltöttem egy vallási vezetésű társadalomban, döntően muszlim közösségben. Amikor itthon jött a lehetőség, nem volt fogalmam, milyen ott az élet. A nyugati média határozta meg a közel-keleti világképem. Emellett sokan féltettek, hogy mi lesz ott velem nőként. Ha féltem volna én is, sose tapasztalom meg ennek az ellenkezőjét és egy viszonylag beszűkült világképpel élhettem volna tovább az életem. A kritikus gondolkodás -amiről külön bejegyzést is szeretnék írni- azért gondolom egy fontos képességnek, mert segít mérlegelni a szabályok, hiedelmek, vélemények megalapozottságát. Például elhiszem, hogyha a zebránál piros a lámpa, akkor megállok, mert jöhetnek autók is. De volt már olyan, hogy egy kihalt útszakaszon messze távolban egy autó sem jött, én meg átmentem a piros lámpán a zebrán. Nem történt semmi, pedig megszegtem egy jól ismert szabályt...
Voltak ellenvélemények a kiutazásommal kapcsolatban és félelmek a régió konzervatív társadalmi rendje miatt, amit a közvetlen környezetem rámvetített. Tudatosítottam, hogy ezek a félelmek nem rólam szólnak. Én úgy gondolkodtam, hogy nem én leszek az első európai fiatal nő, aki egyedül kiutazik egy muszlim társadalomba dolgozni. Ha ők boldogultak, én is boldogulni fogok. Természetesen tájékozódtam innen-onnan, mielőtt összepakoltam volna a bőröndöm. Az élményem pedig az volt, hogy nőként soha nem kaptam annyi tiszteletet, mint ott. Sok barátra tettem szert idegen kultúrákból, és mint kiderült, ugyanolyan emberek, mint én, csak más értékrenddel, ami a családot és szociális kapcsolatokat illeti. Sikerült olyan kontaktusokba kerülni velük, ahol mindenki megtartva a saját határát létezhetett. Ott húztam meg a határom, ami még komfortos volt nekem, ugyanakkor tágítottam is, mert teljesen új perspektívából szemlélhettem a muszlim, hindu és egyéb vallási, kulturális közösségeket. Létrejött a változás bennem is, mert oldódtak a sztereotípiáim. Ehhez az kellett, hogy nyitott legyek, tisztelettel álljak más kultúrákhoz és fogadjam el, hogy amiben ők léteznek, az az ő világképüknek megfelel, de nem kell velük azonosulnom. Szerintem nagyon sok ember, ha nem tud valamivel azonosulni, erőszakosan elutasítja, mert fél, hogy megkérdőjeleződik az addigi élete, gondolkodásmódja, és ez egy fájdalmas szembenézés lenne önmagával, én úgy nevezem, hogy "presztízs vesztés lenne az egó számára". Ettől függetlenül én sem értek mindennel egyet, de most már tudok az ő perspektívájukból is rátekinteni a dolgokra.
Az is a komfortzónák tágítása, ha elfogadunk más perspektívákat, még ha mi máshogy is gondoljuk. Gondoljunk csak bele, miért fáj nekem annyira, ha valaki máshogy gondolkozik, máshogy él? Ha tisztában vagyok vele, hogy nekem mi jó és mi nem, mivel vagyok önazonos, akkor a különböző perspektívák megélnek egymás mellett. Ehhez pedig nagyon sok kísérletezés szükséges.
Kísérletezni, avagy hogy tanul meg az ember síelni
Azt vettem észre, hogy minden élethelyzetemben, ahol a komfort zónámat tágítottam, a félelem (vagy bennem, vagy másokban) jelen volt. A félelem néha véd, néha korlátoz. A félelem leküzdésére szerintem egy jó módszer lehet, ha sokat kísérletezünk apró lépésekben. Így az ellenállás apránként erodálódik, és a saját tapasztalati élmények fogják a magabiztosságot megadni mindig a továbblépéshez. Fontos, hogy saját legyen, mert attól, hogy másoknak nem sikerült, nekem még sikerülhet.
A kísérletezésre nekem egy nagyon jó példa az extrémsportok tanulása. Sokan vannak, akik telente imádnak síelni, sokaknak meg inkább nyűggel és félelemmel jár. A húszas éveimben tanultam meg síelni. Nem volt bennem félelem, hogy majd pont úgy esek, hogy betörik a fejem, de azért óvatosan kezdtem hozzá. Lankás, kék pályákon gyakoroltam, megfigyeltem azokat, akik már profin űzik a sportot, hogyan csinálják, illetve ha estem, levontam a következtetést, hogy hogyan előzhetném meg ezt az eseményt legközelebb. Lehet, hogy most elestem, de ez nem azt jelenti, hogy legközelebb is el fogok. Így amikor már elég önbizalmat éreztem, elkezdtek a piros, majd később fekete pályákon is lecsúszni. Az öröm és élvezet érzése a piros pályán volt a legteljesebb, de amikor kedvem és aktuális állapotom úgy kívánta (fáradt vagyok, erős vagyok), a kék és feketepályákra is ellátogattam.
Ha a síelés az életre vetített metafora, akkor én így értelmezném
Nem hiszem el csuklóból azt, hogy valamitől félni kell. Ehelyett kipróbálom saját magam. Segítségül megfigyelhetem azokat az embereket, akiknek az a bizonyos tevékenység, képesség jól megy, hogyan csinálják, és kiveszem azt, ami számomra hasznosítható. Lehet óvatosan, apró lépésekkel megközelíteni a célt és figyelni, milyen érzéseket vált ki belőlem egy-egy lépés megtétele, milyen eredményeket érek el ezekkel az apró lépésekkel. Ha valami nem sikerül elsőre, nem vonom le azt a következtetést, hogy ez mindig így lesz. A következő alkalom egy új lehetőség, hogy kicsit fejlődjek. Sok gyakorlás is szükséges, hogy egy képességet elsajátítsak. Ahogy gyakorlok, egyre magabiztosabb leszek és érzem az erőt, hogy más dolgokat is kipróbáljak, olyanokat, amik az előzőnél (amit már sokat gyakoroltam) sokkal félelmetesebbnek tűntek korábban. Ha az életterem eredetileg a kék pálya volt, akkor az most kitágult a piros és fekete pályákra is. Aktuális lelki és fizikai állapotomtól függően tudok váltogatni a kék, piros és fekete pályák között. Ha a félelem megakadályozott volna, hogy merjek a veszélyesebbnek tűnő területeken is kipróbálnom magam, akkor egész életemben csúszkálgathatnék a kék pályákon, amikor látom, hogy emberek százai örömmel és magabiztosan mozognak a piros és fekete pályákon is. Kérdés, meglátjuk-e egyáltalán a piros és fekete pályákat az életünkben?
Mit jelent neked a síelés metafora az üzleti életben?
Mindig is izgultam nagyközönség előtt prezentálni. Izgultam, holott nem is tudatosítottam, miért izgulok. Az olaj és gáziparban, mint üzletfejlesztési mérnök nagyon sok olyan témáról prezentáltam, aminek nem voltam a szakmai tudora, csak annyit tudtam, ami az üzletfejlesztéshez szükséges. Ezért attól féltem, ha majd szakmai kérdéseket kapok, elakad a hangom és ott helyben megszégyenülök. Ezzel szemben ez sose így történt. A főnökömmel sokat gyakoroltunk, elmondtam, hogyan érzek és megerősített abban, hogy nem kell mindent tudnom. Megtanultam felelősséget vállalni a saját kompetenciáim határáig, vagyis erre még tudok válaszolni, azzal kapcsolatban pedig hamarosan visszajelzek a műszaki csapattal való konzultálás után. Ahogy ezt elfogadtam, hol vannak a határaim, egyre magabiztosabb voltam abban, amit előadok. Ehhez sok gyakorlásra volt szükség először munkahelyi, majd ügyfél környezetben. Később emiráti vezérigazgatóknak is én prezentáltam, tehát a "fekete pályán" is jól megálltam a helyem.
Később Magyarországon is előjött a felsővezetőknek és nagyközönségnek tartandó prezentációktól való félelmem. Ebben az üzleti környezetben inkább az autoritáshoz való viszonyom gátolt meg abban, hogy magabiztos legyek. A kompetenciámmal tisztában voltam, viszont egyből a mélyvízbe dobtak és a vezérigazgatóval kellett heti rendszerességgel státuszolnom. Amikor észrevettem, hogy a vezérigazgató is ugyanolyan ember mint én, és nem fog megszégyeníteni, főleg nem nagyközönség előtt, ha valamit rosszul mondtam, oldódott ez a feszültség. Sokat csiszoltam is a kommunikációs technikámon, de az alapvető kísérletezés és gyakorlás abban állt, hogy minden olyan esetben, ahol az autoritás megjelenhetett volna, próbáltam egy felnőtt, egyenrangú emberi jelenlétet megélnem, hogy tisztán és érthetően tudjam azt kommunikálni, amit szerettem volna. Volt, hogy belefutottam olyan személybe, aki visszaélt autoritásával és ez kommunikációján is meglátszott, de a kezdeti bosszankodást átváltotta az elfogadás, hogy ő ilyen, és amit közvetít, nem rólam szól. Ahogy látta ez a személy, hogy én másképp reagálok az ő autokrata magatartásához, "nem állok bele", képviselem önmagam, egy idő után ő is elcsendesedett.