Kiút az életúti elakadásból
A flow élményről
Visszanézve az életemre sokszor sodródtam az aktuális társadalmi elvárásoknak megfelelően. Mivel jó képességű gyerek voltam, sose kérdőjeleztem meg, hogy nem azt kellene csinálnom, amit éppen tanultam, dolgoztam, mert általában minden sikerült. Egy belső hang viszont mindig emlékeztetett, ha valami nem volt rendben. Az Abu Dhabiban töltött négy év utolsó egy éve már szorongásokkal teli volt, de akkoriban csak annyit tudatosítottam, hogy valami nem stimmel, feszültséget érzek, ez már nem az a jelenlét, amiben élvezettel, könnyen és céltudatosan mozgok. Egy év egyéni terápia stabilizálta a lelkiállapotom, és utána kezdtek "bejönni" a dolgok. Az utána következő két és fél év során olyan mélyebb és módosult tudatállapotokat tapasztaltam meg, ahol szembesülhettem az egón túli önmagammal, a játszmákkal, amikbe belementem, és microérzékelések szintjén kezdtem el tudatosítani, mi jó nekem, és mi nem, emberi interakciók milyen érzést, magatartást váltanak ki belőlem. Egyik tapasztalásom a flow élmény, vagyis amikor éppen abban vagyok, ami van, jelen vagyok a pillanatban, és ilyenkor megszűnik a feszülés. A jelen pillanat eltölthet boldogsággal, nyugalommal, más fajta érzésekkel is, én úgy fogalmazom, hogy jelen vagyok. Ahogy mostanában beleástam magam a coaching alapokba, már más megközelítésből is rá tudok tekinteni a bennem zajló folyamatokra. Érdekel a rendszerszintű megközelítés a társas kapcsolatban, a tranzakció analízis és a Gestalt pszichológia, amikor a komfort zónám tágításáról vagy éppen határim meghúzásáról van szó. És még ki tudja, mi mindent fogok tanulni az elkövetkezendő időszakban.
Az elakadás
Mielőtt beütött a pandémia 2020 márciusában, vidáman éltem társasági életem. Volt munkám, amit hétfőtől péntekig letudtam, szabadidőmben mindenfele eljártam, tágítottam a komfort zónám. Vártam, hogy letudjam a munkát és jöjjön a hétvége. Aztán 2020 novemberében drasztikus bezárások következtek Magyarországon, megszűnt a mozgásterem. Mindenkire máshogy hatott ez az időszak és nem a pandémiás intézkedések milyenségére szeretnék kitérni, hanem hogy velem mi történt ezalatt a hosszú tél alatt. Azt vettem észre, hogy hirtelen minden eltűnt az életemből, ami örömöt okozott. A home office eleinte könnyedséget jelentett rugalmas munkavégzés terén, aztán ez is csak rutinná vált. Reggel felkeltem, megnéztem, milyen feladatok vannak aznapra, elvégeztem azokat, és ennyi. A kutyámról való gondoskodás adott egyedül keretet a napjaimnak. El kezdtem újra feszültséget érezni, fizikai feszültséget. Motiválatlanság érzése töltött el. Korábban is volt már ilyen, de sose tudatosítottam, hogy miért van és sose jegyzeteltem utólag, hogy hogyan jutottam ki belőle. Feldmár András nevezi ezt az állapotot nincs kiútnak, amikor még azt sem tudom, hogy milyen erőfeszítést kell tennem, hogy ennek vége legyen. Először csak megéltem ezt az érzést, mást nem tudtam. Aztán el kezdtem tudatosítani, mi történik most velem. Mikor éreztem utoljára flowban magam, milyen események történtek azóta, hogy flowból elakadássá változott az életem. Nagyon pontosan le is írtam ezeket, hogy vissza tudjam követni. Tényszerűen az jött ki, hogy a szociális, családi és baráti háló megszűnt, egyedül a munka maradt az életemben, és a munka hálója nem tart fönn, mert nem élvezem.
Az utolsó munkahelyemen üzletfejlesztési tanácsadó voltam egy nagy gázipari cégnél, és nemzetgazdaságilag kiemelkedő projekteket menedzseltem. Amikor felvettek, kihívásként tekintettem az előttem álló feladatokra, beleástam magam az energiaipar rejtelmeibe és a geopolitikai összefüggésekbe. Aztán az idő múlásával már úgy fogalmaztam, arra a kérdésre válaszolva, hogy szeretem-e a munkám, hogy igen, jelen tudok lenni. Hiszen értettem hozzá, megbíztak a teljesítményemben, jól kijöttem a kollégákkal. Aztán a pandémiai lezárás hozta meg azt a megélést, hogy én igazából már nem szeretem a munkám. A geopolitika egyre kevésbé érdekelt, és szakmai kihívások is kezdted megszűnni. Az emberi oldalam kompetenciái nem tudtak érvényesülni egy diplomatikus, éppen ezért emberileg nagyon felszínes munkakörnyezetben, miközben a személyiségfejlődésem során egyre emberibbé váltam. Nem voltam többé önazonos ebben a szerepben.
A nincs kiúttól a megszületésig
A 2020 novemberétől 2021 májusáig tartó időszakom habár szorongásokkal teli volt, de lehetőséget adott, hogy tudatosan foglalkozzak ezzel a jelenséggel. Új motivációkat hoztam az életembe. Az első az volt, hogy tudtam venni egy pici nyaralót Zala megyében, amit önerőből fel tudok majd újítani. Itt legalább kiélhetem a műszaki vénám. El kezdtem digitális rajzzal foglalkozni, autodidakta módon tanulni a grafikus technikákat, amiben egyre jobb és jobb vagyok, már egyéni megrendelések is érkeztek a baráti körből. Aztán eldöntöttem, hogy felmondok és tartok egy nyári szünetet, ahol újra a magánéletemre terelhetem a fókuszt. Volt megtakarításom, ennek ellenére nehéz volt ez a megengedés magamnak, mert eddig vagy tanultam, vagy dolgoztam, vagy mindkettő egyszerre. Most érzem csak igazán, hogy az, hogy azt a valóságot konstruálom meg magamnak, amit szeretnék, felelősséggel is jár, hogy ezeket a döntéseket én hoztam a saját jólétem érdekében. Belefuthatok akadályokba, amikor például nem jön a kőműves, és nekem kezelnem kell a gyakorlatban és érzelmileg is. Ezt a fajta felelősséget meg kell még szoknom, dolgozok ezen minden nap. Ezzel párhuzamosan a felmondással kapcsolatban már nem félelem töltött el, hogy kilépek a biztonságos "álom melóból ", hanem motiváltság, hogy megtaláljam, miben tudnék kiteljesedni. A belátásnak meg kellett születnie, hogy most egy darabig lehet nem lesz jó fizetésem, alulról kell felépítenem újra mindent, de ezeket a dolgokat el kellett engednek, hogy tiszta fejjel tudjak valami olyanra fókuszálni, amiben igazán önazonos vagyok és szívből csinálom. 2021 júniusában mondtam fel végül, amikor visszaállt a normál munkarend és vége lett a home office adta rugalmas munkavégzésnek. Megígértem magamnak, hogy 2021 őszén majd el kezdek arra fókuszálni, hogy mivel is szeretnék foglalkozni, és most itt vagyok. Sok-sok emberi beszélgetés és befelé figyelés során jött meg az a motivált jelenlét, hogy a coaching az a hivatás, amiben önazonosan tudnék működni, segíteni másoknak.
Hogyan tudott volna egy coach segíteni nekem?
Ezen időszak alatt úgy éreztem, senki sem tudna segíteni, mert senki sem tudja, mi zajlik le most bennem. A volt munkahelyemnek hálás vagyok, mert minden munkavállalónak biztosítottak egy óra ingyenes coachingot a pandémiás helyzet adta nehézségek átbeszélése céljából. Először szkeptikus voltam- én bizony mindent megkérdőjelezek-, de egy alkalom után is már jobban éreztem magam pusztán attól, hogy valaki odafigyel rám. Sok emberrel beszélgettem hivatsásról, hasonló életúti elakadásokról, és kivettem azokat a tartalmakat, amiket magam is tudnék hasznosítani. A coach abban segít, hogy a megfelelő kérdésekkel irányítja a kliens figyelmét, hogy ő maga jöjjön rá a számára legmegfelelőbb megoldásra. Én ezeket a kérdéseket magamnak tettem fel és ekkor még nem tanultam se coachingról, semmilyen pszihológiai vagy filozófiai irányzatokról, módszerekről. A tapasztalásokból levont logikus következtetések, érzéseim tudatos megfigyelése, a saját valóságom elfogadása majd a saját valóságom megváltoztatásására való képességem segitett. Szerintem az önreflekciós képességem megvolt, csak nem tudtam elég hatékonyan strukturálni, vagy inkább modellezni az éppen lezajló folyamatokat a jobb megértés érdekében. Ami nagyon nehéz volt, az a motiváltság érzésének "megszerzése", hogy van kiút. Ehhez relaxált állapotba kellett kerülnöm (nyári szünet, relaxációs technkikák). A motiváltság érzésének birtokában változott a szubjektív valóságom is, a jelenlegi állapotomról, vagyis a bizonytalan és teheteltlen vagyok, mert nem tudom, mihez kezdjek érzés átváltozott magabiztossággá, hogy tudom, mit kell tennem azért, hogy coach legyek, mert elképzeltem magam coachként is magabiztosnak, kiegyensúlyozottnak. Éreztem, hogy az ember maga alakítja a valóságról alkotott képét, éppen ezért annak megváltoztatására is képesek vagyunk, de eddig sose tudatosítottam. Ha elmentem volna egy profi coachhoz, biztos segített volna a figyelmem hatékonyabban irányítani.
Tanulság
Habár nagyon sok coaching irányzat megoldás fókuszú, az erősségekre, mint semhogy a gyengeségekre, a problémára fókuszál, én szeretem feltárni a saját problémáim okát, hogy megértsem, ezáltal sokkal általánosabb "megoldás formulát" fogok tudni alkalmazni a jövőben . Saját példámban azt tanultam meg, hogy a feszülések mindig akkor jönnek, amikor nem vagyok jelen valamiben. Ilyenkor felteszem magamnak a kérdést: mi vonja el a figyelmem a jelenről? Egy aktuális esemény, ami felbosszantott? Egy negatív jövőkép? Amint el tudom csendesíteni az elmém, újra tisztán látok. Ehhez nekem segít a meditáció illetve a gondolataim strukturálása azzal, ha leírom őket. Felismerem, hogy a megtörtént eseményeken felesleges bosszankodni, mert már nem tudok rajtuk változtatni, legyen ez egy vita egy munkatárssal, vagy egy parkolói bírság. Inkább azt nézem, milyen lehetőségeim vannak, hogy orvosoljam a megtörténteket (tiszta fejjel leülni megbeszélni a dolgokat a kollégával, vagy kénytelen leszek befizetni a bírságot). A negatív jövőképet pedig fejben tudom megváltoztatni, hogy elképzelem az ellenkezőjét. Végtére is mindkettő az én elmém kreálmánya.